Szergely az apokalipszisben

Szergej vagyok, tizennyolc. Éppen egy pár napos ámokfutáson vagyunk túl.
Az egész ott kezdődött, hogy a srácokkal bulira készültünk, és hívtuk az amcsi négert, hogy hozzon cuccost. Meg is érkezett és hozott magával két rendőrt, akik úgy benyomtak, mint az állat. Az egyikük mindenképpen. Aztán ezek elhúztak. Visszajöttek egy rendőrrel kevesebben, és kicsit buliztunk még, aztán behajtott az udvarba pár szürke kocsi, oldalán gépágyúval, és leaprították a társaságot. A családomat, meg a cimbiket. Durva volt. Menekültünk, és végül ebben a romos valamiben kötöttünk ki itt a dombtetőn, amit a többiek várnak hívnak. Szereztünk kaját, meg fegyvereket, és találkoztunk túlélőkkel, de a srácok nem nagyon akartak nekik segíteni. Megértem őket, végülis a fél világ valószínűleg eltűnt.

Volt egy izgibb kis része ennek az ügynek, amikor a telepünkről próbáltuk kihozni a cuccokat, és ezek a szürke Suzukik valahogy kiszúrták, hogy vannak arcok a házakban. A telepünk egyébként két városszéli, lerobbant panelház az erdő szélén, meg jó nagy hely a kamionoknak, amikből már csak lángoló roncsok maradtak, mire visszakeveredtünk, mert kicsit bepánikoltunk attól, hogy ezek itt elkezdtek leszedni minket.
Szóval visszaosontunk, és átkutattuk a házat. Találtunk egy csajt is a partyról, akinek megpróbáltak kiműteni a lábából a golyót, de sajnos nem sikerült.
Aztán felfedeztük a szajrés szobát is, de aknavető nem volt, csak gránátok, meg egy csomó szajré.
Eltöltöttünk itt egy napot, és kiokoskodtuk, hogy a ház előtt dekkoló kocsikat gránáttal ledobjuk a másodikról, és akkor közben jól elhúzunk a pár száz méterrel arrébb dekkoló kocsinkkal.
Merthogy ezek a kis szemétládák 3 órás őrségváltásban jöttek.

Közben bombázók lezúzták a várost is.