Megj.: Mesélôként elég nehezen írom le ezeket a kalandokat, így nincs más, átlépek 1st personba, és úgy írok, mintha ott lettem volna, csak néha kicsit csalok, mert van néhány dolog, ami mesélôként közben eszembejutott, hogy jó lett volna megemlíteni, vagy a játékos annyira rosszat dobott, hogy nem jött rá semmire igazából, vagy annyira jót, hogy nem tudtam neki semmi okosat mondani.
A szanatóriumból visszamentünk Anton Turé házához. A fickó totál be volt sózva. Szerintem kissé zaklatott volt. Mindegy, mert nem egedett be minket. Ex-rendôrünk a Ferry street 12-ben készült fényképet is elôvette. Na. erre ránkcsapta az ajtót.
Úgy döntöttünk, hogy megfigyeljük, mit csinál, mert legutóbb ugyancsak közömbös volt, s a para cuccokkal inkább elutasító.
Pár órás kocsiban szotyizás után kiszúrtunk egy mögöttünk parkoló, lesötétített ablakú merdzsót. Akárkik ültek benne, már itt köröztek egy ideje, és az tûnt fel, hogy kábé két óránként, más helyen parkolnak. Nehéz lenne megmondani, mióta voltrak ott, és azt is, hogy mikor tûnt fel, de az tuti, hogy jócskán esteledett, és hát, valahogy megpróbáltuk ôket becserkészni, amibôl az lett, hogy a környezô, rácsos szerkezetû utcahálózatban kergetôztünk és persze mindig az utca túlsó végén láttuk elrobogni a másik kocsit.
Ez az akciónk azzal kezdôdött, hogy engem kiraktak a szomszédos, párhuzamos utca sarki boltjánál, ahonnan felgyalogoltam a keresztezôdésig. Közben a sofôrünk próbált mellékerülni, de a másik sarokról már látta, hogy a kocsi eltûnt. Most, hoyg így belegondolok, nem is tudom, mit akartunk kihozni az egészbôl, de azt gondolom, hogy végül elég olcsón megúsztuk, s nagy szerencsénk volt, hogy nem tudtunk hamarabb a közelükbe férkôzni.
A kergetôzés végül a Turé ház elôtt ért véget, ahol két fekete sötétüveges merdzsó is állt.
Itt kicsit fellobbantak az izgalmak.
A szürkületben, a kocsik mögött magas, vékony alakok álltak. messzirôl hasonlítottak emberi alakokra, s mikor csikorogva befékeztünk mögéjük, és a sofôrünk kipattant. Kicsit közelebb ment a házhoz, nem nagyon tudom, hogy miért, nekem meglehetôsen baljós elôérzetem volt a helyzettel kapcsolatban. Éppen másztam át a hátsó ülésre, mikor ordítva jött vissza, és csapta be maga mögött az ajtót, és repesztettünk kifelé a városból hajmeresztô sebességgel.
A fotós fickó is berezelt kissé, mert legnagyobb szerencsétlenségére elkapott pár képet. mint utóbb kiderült, nagy része homályos lett.
Vagy fél óra ôrült ámokfutás után, amit egyetlen rendôr sem kapott le, és mindenhol zöldünk volt, tegyem hozzá, óriási szerencsénkre, megálltunk a város szélén. Rádumáltam a srácot, hogy menjünk vissza. Meglehetôsen fel volt indulva, minden szaktudásom be kellett vetnem, de végül sikerült. Visszamentünk, de én vezettem.
A háznál sûrû csend. Közelebb mentem az ajtóhoz, s fotós barátunk utánam jött, hogy dokumentáljuk a dolgokat. Az ajtó résnyire volt, bent semmi mozgás, még egy kégy sem, annyi se sok, meg se mukkant. Nagyjából az volt bent, amit vártam. A fickó a földön feküdt. Körbepásztáztam a helyet. Minden csupa vér, és valami régi krix-kraxokkal körbeírva a földön a Turé saját vérével valami. Azért írom, hogy valami, mert még most, így két nap múlva sem bírtuk kideríteni, hogy mit jelentettek ezek a jelek. Az egyik srác rájött, hogy ôsi etruszk jel-írás, de semmi több.
Szóval, fickó földön, feje a mellkasán, és csak most jövök rá, hogy a képeket nézegetem, amelyek már megint eléggé homályosra sikeredtek, hogy ezt a fejet nem vágták, hanem letépték.
A szobában amúgy semmi egyéb nem volt ezen kívül.
Néhány perc keresgélés után mindkettônknek az az érzése volt, hogy valaki van itt. Az az érzés, amikor állsz valahol, és érzed, hogy figyelnek. Ez egy teljesen hétköznapi érzés, és általában felfedezed azt, aki figyel. Ez a mi munkánkban nem sokszor van így, fôleg nem most.
Az egyik sarokban azt vettem észre, hogy elkezdett sûrûsödni a sötétség, és a lámpánkkal odavilágítva csak még inkább megerôsítettük ezt a felfedezést. A sûrûsödô sötétség közepén pedig egy még sötétebb folt, egy hasonló humanoid alak, csak a körbevevô sötét miatt elég nehezen vettem ki bármit is.
aztán egy hang hallatszott, rekedt, krákogó, visszafolytott hangon:
- Ki hívott?
- Ki vagy? - kérdeztem többször is. Nem emlékszem hányszor, és hogy mennyi idô telt el, de a szívem a torkomban, és a fejemben kalimpált a kis vészcsengô, hogy "Húzz innen!". A hirtelen felismeréstôl mozulni sem bírtam, egészen addig, amíg egész közel nem jött. Mikor már pár lépés távolságra volt, egy hirtelen mozdulattól megijedtem, és kirohantam a házból, messzirôl kiabálva, hogy: - Indíts!
Elhúztunk Quebecbôl, Old Town felé. Félúton a kanadai határ után megálltunk egy panziónál és kivettünk egy szobát, hogy megpihenjünk.
Senki sem aludt jól. Többször felriadtam, mert úgy éreztem, valaki VAN a szobában, és a többiek is hasonló bajokkal küszködtek.
Reggel próbáltuk összegezni az eseményeket, de megbeszélésünket félbeszakította egy telefonhívás, amit a titkzatos, ôsrégi készüléken kaptunk:
- Valószínûleg benneteket keresnek, mindegy hol vagytok, húzzatok el onnan.